Este összegörnyedve ültünk a folyosón Évával. Én a kíntól, Ő a szomorúságtól. Tíz múlt, csend volt. A mentősök elmentek, kis beszélgetés után az ügyletes orvos felvett az osztályra. Kb. egy hetet helyezett kilátásba.
Később Éva elment. A sírás környékezett, hogy megint egy kibaszott diliház.
Egy szakállas-köntösös csávó csoszogott előttem félálomban, az egyik sarkán öklömnyi lyukkal a zokniján. Aztán egy nő jelent meg, hogy itt vannak-e még a rendőrök? A mentősökre hitte azt (másnap is kereste még őket, azt mondta levetkőzve beszélgetne velük a lányáról, vagy valami ilyesmi).
A hatosban kaptam ágyat. Legyógyszereztek, hamar elaludtam.
A diliház hosszanti elrendezésű. Középen hosszú folyosó, egyik oldalán a kórtermekkel, másikon a nővérszobával, budikkal, zuhanyzóval, középtájt egy nagyobb hallal, ami a társalgó-ebédlő. Itt van a látogatófogadás, a tévé, a csoportmegbeszélések, a nappali élet központja. Épp a hatos előtt.
A hatosban négy ágy, az egyiken egy semmire sem jó vénember, akiből árad a halálszag. Nem beszél, nem eszik, nem iszik, nem néz, nem hall, csak beszarik-behugyozik, és horkol. Az első éjjelen háromszor hugyozott be, mind a háromszor ágyneműcsere. Nem tehet róla (illetve talán igen, hülyére itta magát), de ettől függetlenül kurva idegesítő. Minden egyes benntöltött éjszakámat megkeserítette.
A másik szobatársam (később legjobb barátom lett az adott keretek közt) Kenedi Kertész György, egy mániás depressziós alak. Valaha nagy agy lehetett, mára viszont javarészt megőrült. Kérdezte a nevem, mondtam neki, hogy Laci.
-Mi? Weisz?
-Nem, Laci.
-Weisz Laci? Tán német vagy? Mert én zsidó. Kertésztechnikus. Innen a nevemben a kertész. És egy jó tanács: vigyázz, itt kísérleteznek az embereken. Gyógyszerekkel. Több háborús bűnös áll a háttérben.
Kis kitérő: Épp most állt fölém Gyuri, kérdezi, mit írok. Talán titkos? Csak mert ha kiadnám, hívjam a mittudoménmilyen számot, kiadják az írásomat. És jobb ha tudom, hogy ez a szám már 1944 óta él, annó az apja adott ki mindenfélét illegálisan. A szám persze ma is titkos...
Közben észrevett egy könyvet az ágyamon, kérdezi, mi az? Mondom Szilvási.
-És az milyen? Nem ismerem.
-Realista drámaíró a '60-as, '70-es évekből.
-Nem tudom elolvasni, a szemüvegem már korábban odalett - mondja. Viszont egysorosokat, egyperceseket szavalok, ha gondolod. Itt van egy: "Fekete gárdások, mit gondoltok, ostobák?!" Nem rossz, ugye?
-Fasza.
-Na csak mert egyesével kapom el mindet, uszticsmátyás meg bekaphatja a faszomat.
És kirohant a teremből.
Szóval Kenedi Kertész György efféle alak.
A harmadik csávó ágyhozkötött. Az egyik lába szilánkosan roncsolt, használhatatlan, és a másiknak is van valami kínja. Plusz katéteren hugyozik, szarni egyszer láttam az egy hét alatt. Egy másfél literes zacskóba csöpög a vizelete, ami az ágya szélére van akasztva. Épp a pofámba. A zacskó tartalma lentről fölfelé vérvörösből vált át húgysárgába, iszonyat szarul fest. Éjjelente nyög, segítségért kiabál. Nappal felültetik, nehogy felfekvéses legyen. Ilyenkor delirál. Szeszt akar, víziók gyötrik, félrebeszél. Asszem neki reszeltek, pedig nem lehetett rossz srác. Elég jóképű is, geriszinisz és kevinbékön keveréke. Kis bajsza van, kurva jól áll neki (pedig nem állhatom a bajuszos alakokat).
Velük telt tehát túlnyomórészt az egy hetem.
Reggeliosztás. Odaültem egy társasághoz, két szimpatikus alak volt. Egy kiscsaj, meg egy faszi. Mint újat, kérdezték hogy miért vagyok itt. Nem volt kedvem válaszolni. Nem bánták, mint régebbi bentlakók gondolom megszokták már a pánikbetegek-depressziósok kussolását. A faszi sem nyilatkozott, a kiscsaj viszont nyomta, pörgött. Valami villamosos sztorit adott elő, ahol követték, és a végén infarktust kapott a szpídtől, meg a rohangálástól. Most is pörgött, nyomta a szöveget. Láttam rajta hogy nyugtatózzák, de aszem kevés lehetett az adag. Vagy csak fokozatosan húzzák be nála a féket. Hajninak hívják egyébként, és ő lett a másik haverom a zárton. Jó fej, ha kiengedik remélem nem kúrja szét magát minden szarral. Mindenesetre rehabos tervei vannak, hogy mihamarabb visszailleszkedhessen a társadalomba. Szorítok neki. Még csak 21.
Reggeli közben egy dagadt cigányasszony bújj-bújj zöld ágat játszott a szobapálmák alatt, a másik az üvöltő tévére táncol. Jó buli. Persze mit várjak egy zártosztálytól...?
Délután kezdtem el írkálni. (Többen írkálnak mellesleg, asszem ez egy külön kategória...) Gyurinak tetszett hogy írok, bár nem tudta elképzelni, hogy mit. Nem kérdezett, "tudta" hogy titkos. Mivel időközben titkos szövetséget kötöttünk. Az ő kezdeményezésére. Megkért, hogy írhatnék az újságába. A Pszichés Na-És-be, ami egy börtönújság. És szintén az apja alapította, mindenféle ándörgránd, kitaszított elemeknek, mint sittesek, bolondok, szociopaták, és effélék.
Szamizdat lap. Ha igaz. Ciki lenne utánajárni. Ha nem létezik, akkor megetetett egy bolond, ha igen, akkor igaz amit Gyuriról mondanak, és amit magam is sejtek: korábban agyas lehetett, csak betett neki a neurózis. Tény, hogy reggel, amikor kitisztul a feje a rivótól (vagy nappal, amikor kiköpi) egész más, mint gyógyszerosztás után. Szinte százas.
A nagytöbbségnek viszont mindegy: egész nap kész vannak, esnek-kelnek, beszarnak-behugyoznak, meztelen járkálnak, sétáltatják a katétert. Húzzák a csíkot.
Éjszaka üvöltöttem egy faszira álmomban, kurvára idegesített a horkolása. Később egy alvajáró rámfeküdt, elnézte az ágyat. A behugyozós szobatársam volt. Átvittem az ágyára. Időközben annyira magához tért, hogy rá sem ismertem. Egy jó órát dumáltunk a világ dolgairól. Most kb. dél van, az öreg kiütve. Éjjel azt mondta, hogy a rokonai tartják bent valami örökségi ügy miatt, így, legyógyszerezve. Elfektetik tukképpen. Könnyen hiszek neki.
Kicsit zavar az éjszakai üvöltésem, mert oké hogy nem vagyok toppon, de túl nagy hatással van rám a sok bolond. Valami lazább hely kellene. Már két napja nem beszéltem épeszű emberrel, orvos sehol. Ma hétfő, nagyvizit, plusz az ismerőseimet is riasztottam, talán sikerül előkaparnom egy dokit, aki helyiértéken kezel. Mert bár egy ideig szórakoztató a bolondok társasága, és a semmittevés, de ez mégsem normális állapot. Zártosztály, továbbra is.
-Kicsi megvan még kint?
-Milyen kicsi?
-Ne hülyéskedjél már, ott volt kint. Itt sincs? - mutat az ágy alá.
-Nincs ott semmi.
-Nézd már meg, lehet hogy életben találjuk! Hová tűntél? Nagyon fáj a picsám. Nem nézel mögé? - mutat az ágyra. Nézzél már mögé légyszíves. Gyere, emeld már meg - mondja kétségbeesetten az ágy matracát emelgetve.
-Nincs ott semmi, mondtam már.
- Ott van egy kicsi rész. Figyelj, nincs a szekrényben? Nyisd már ki azt az ajtót! Miért kell így dugdosni?
-Egyáltalán mit keresel?
-Halat.
-Milyen halat...?
-Mert van hal. Hármas szűlés volt. Mondták.
- Nincs a szekrényben semmi
-Áhh, persze hogy semmi. - Mondja hirtelen meggyőződéssel. - Tudom hogy üres. Mert át lett pakolva. (közben veri a szék karfáját, a homlokához kap.) Mostmár nem értek semmit bazdmeg, kész vagyok.
-Ahogy hallom focista voltál. - Próbáltam témát váltani.
Bólint, nem válaszol.
-Csak egy táskát nézett meg Karcsi, de két táska volt, azt hiszem. Karcsi! Hol a Karcsi!? Meg kell nézni a szatyrokat.
...És így tovább a katéteres geriszinisz szobatársammal. Kellemes, hétfői koradélután. És mindeközben a szemközti társalgóbó behallatszik valami szar sláger. Ami rosszabb mint a diliház.
Anyámék voltak bent, beszéltek a főorvossal. Azt mondta szépen javulok. Türelem, ez nem megy egyik percről a másikra.
Ja. Ezt hallom kilenc hónapja, és most is zártosztály, pánik, ébredés után tovább élő rémálmok, gyógyszerek tömkelege, és fáradtság. Szellemi fáradtság, néha az összes erőmre szükség van a szarság legyűréséhez.
"- Szólásra jelentkezett lampert mónika" - bömböli a tévé.
-A szájbabaszott kurva anyádnak, geci. - Ez már Gyuri, az örök ellenálló, a nyughatatlan lélek hangja.
Ja, az ország legnagyobb alapterületű közintézménye a lipót, a második a parlament.
Vicc az élet, nevessünk.
Este jó buli volt a szobában. A vénember delirált. Összehugyozott mindent. Széket, asztalt, ilyesmit. Legyógyszerezték, ágyba dugták. Székeket tettek az ágya mellé, hogy ne nagyon kalandozzon semerre. nem ütötte ki az adag, le kellett kötni. A vállain át kötötték az ágy fejrészének vascsöveihez. Kushadt egy félórányit. Amikor legközelebb ránéztem, a teste már lent volt az ágy mellett, a nyakára tekeredett bandázs tartotta, mint a kutyát. Közben valahogy meztelenre vetkőtött, csak egy trikó maradt rajta. Egy darabig csak bámultam, hogy ez meg mi a faszom, aztán szóltam az ápolóknak, mielőtt megfulladna.
Az öreg kiszuperát rendőr, a múlt rendszer nagyhatalmú talpnyalója, vezetője volt. Ki tudja hány rendszerellenes alakott vágott gallyra, mennyit köcsögösködhetett a komcsi eszmerendszer égisze alatt. Nem sajnáltam volna ha így döglik meg, de végignézni rosszabb lett volna a halálát, mint megmenteni. Vége van neki így is, úgy is. (jellemző a gyerekei felsőbbrendű nevelésére, hogy azt kifogásolták a főorvosnál, hogy miért nem kap a faszom tudja milyen rendőrtábornok úr (vagy mi) szalvétát a parízeres kenyérhez. Illetve, hogy miért nem tudják elérni, hogy az öreg a Honvédben legyen kezelve, az dukálna neki. Honvéd. Aha...És ha mégegyszer lekötözve találják a fatert, személyiségi jogi pert indítanak a kórház ellen. Felfuvalkodott hólyagok. Jah, az persze nekik is büdös volt, hogy otthon tartsák maszek felügyelet mellett, mert tán' még össze találná szarni a rokokó szófát, az meg hogy venné már ki magát? Jobb ez így, napi háromszázért.
Mindenestre a rokonság távozása után újra lekötözték, kezénél-lábánál, mozdulni sem tudott. Egész éjjel üvöltött, hogy fegyvert vállhoz, célra tarts, sortűz, azonnali végrehajtás, stb. A tudatalattija működik, az emlékek, a beidegződések a régiek. Bassza meg az ilyen. Lehet hogy mégis hagynom kellett volna a kötélen lógva megdögleni.
A sortűzparancs egész éjjel tartott, ezért keltem ma úgy, mint a mosott szar.
Reggeli után kaptam viszont zsidó, és cigány áldást is. A zsidót Gyuritól, a cigányt a nagydarab cigánynőtől. Meglepően kevés egyébként itt a cigány, kettő ha van. Úgy látszik ők strapabíróbbak. Vagy jobban beleszarnak a hétköznapok stresszébe mint a többi ember. Ha így van, jól teszik.
Zsidók nagyobb számban akadnak.
Szóval zsidó és cigány áldás, mindezt krisztusi koromban, ami akár érdekes összefüggés is lehetne. Ha van isten, van sátán is, és ő pécézett ki magának, talán a hitetlenségemért, ő rántott a szarba. Az isten meg röhög rajtam. Bosszút áll, ha szokott egyáltalán.
Tudományos oldalról közelítve: kémiai zavarok az agyban. Mitől? Ki tudja?
Mindenesetre elméleti gyógyír van mindkettőre. Egyelőre a tudományos megoldást választom.
Csináltam pár fotót a diliházról, meg pár bentlakóról, akik beleegyeztek. Plusz pár lesifotót. Az előbbiekről valőszínűleg dobok majd föl, az utóbbiak a privát archívumomba kellenek. Kicsit fura érzés. Ha elkap a doki, biztos kibasznak, mert nem egészen etikus a dolog. Mint ahogy mások nyomoráról írni sem.
Kezd rossz hatással lenni rám a közeg, mivel alkalmazkodó típus vagyok. Ezért tudom mindenkivel megtalálni a közös hangot (ha akarom). Csak nehogy átvegyem a gondolkodásmódjukat, a viselkedési szokásaikat. Attól függetlenül ugyanis, hogy ez egy zártosztály, jelen van egyfajta szabadság, itt ugyanis mások a törvények, más a felelősség, mások a következmények. Akár idillikus is lehetne, egyfajta paradicsomi állapot. Vagy az anarchia háza. Esetleg nihil. Csak felfogás kérdése. Egy nap viszont el kell hagyni ezt a helyet. Itt ha nem is vagy full kattant, könnyen megőrülhetsz, elvesztheted a realitásérzékedet. Szóval csak ésszel.
Talán bolondnak néznek a bolondok: az a csávó, aki fényképezget, írkál. Hajninak volt az a parája, hogy kém vagyok, és rá vagyok állítva. Ki tudja, melyiküknek mi jár a fejében? nem egészséges ez a fajta keveredés. A főorvos szerint "nehéz hely", de az eü rendszer átalakítása miatt nincs más megoldás. Mindenki egy kalap alatt. Mielőtt elveszteném az önbizalmamat, arra gondolok, hogy hozzá másképp viszonyulnak a dokik, és az ápolók is. Tudják, mondják: nem bolond, csak átmeneti a zavar, egy múló rosszullét. Mindez szép és jó, de akkor tényleg: mi a faszért kínlódok ezzel kilencedik hónapja?
Tudom hogy erős vagyok, nehezen gyűr le bármi is, de néhányszor ezidő alatt berezgett a léc. Párszor kishíján végzetesen.
Ja, és még egy spanos hír: nem halálos (hacsak fel nem kötöm magam). Max. az életminőséget befolyásolja.
Szarni rá, az életminőség fogalma úgyis relatív.
Csoportfoglalkozás volt. Rég szórakoztam ilyen jól, az orvosok meg ilyen szarul. Lehetne gyakrabban, hogy törje a hétköznapok monotóniáját.
Közben az ágyhozkötött pöcskatéteres szobatársamat elvitték valami vizygálatra, de a faszkalap ápolók nem dugták vissza a csövét, összepisált mindent. Rohadás bűz. És épp hozzák az ebédet.
Nah, állítólag agórafóbiám is lehet, mintegy halmazatként, ami nem ritka társa a pániknak és a depressziónak. Ez a nagy, nyílt terektől való félelem tulajdonképpen. A doktornő ennek kivizsgálására parksétát javasolt. Persze rögtön leléptem a kórházból, a legközelebbi közértbe cigiért, kajáért. Kell a pótlás. Szépen sütött a nap, fasza volt minden, mégis volt bennem egyfajta szorongás. Vigasz: van aki ki sem meri tenni a lábát az osztályról. Hozzájuk képest én elvoltam egy padon, egy ciginyi időre. Aztán vissza, be.
Elemezve a kísérletet, kiderült, hogy nincs itt semmiféle agórafóbia, csak egy laza pánikroham, köszönhetően a neurózisnak, illetve az arra szedett (újfajta) gyógyszerek még (mindíg) ki nem fejtett hatásának. Erre persze magamtól is rájöhettem volna, mert szeretem a várost, a fényűzésével, és a nyomorával együtt. Jókat bringázgatok, meg ilyesmi. Olyankor sosem vagyok szarul. A balhé akkor jön, ha nem tudom lekötni a figyelmemet, vagy céltalan üresjárat van, mint buszon rohadás, sorbanállás, ilyesmi. Amikor csak egyálltó helyben öregszem, vegetálva.
A lényeg: agórafóbia nincs.
Persze lehet, hogy túl sokat foglalkozom a világgal. Szarni kellene mindenre. Mellesleg ez orvosi tanács is. Annyival pontosítva, hogy amihez kicsi vagyok, ne ugassak bele. Mert fölösleges, úgysem tudok változtatni rajta.
A szokásos esti káosz. Ilyenkor vannak elemükben a bolondok. A délután egy zakkant öregasszony üldözésével telt, aki a harminc kilójával több betegre is rátámadt. A szitu persze jelentéktelen - főleg a krízisosztályon - , többen mégis beszartak tőle. Az én szobámban is járt. Öreg, zavart, fingja nincs róla hogy hol van. Kb. két méteres plasztikcsövön húzza maga után a katéteres húgyzacskóját. Egyszer meztelen is megjelent, arról épp lemaradtam...
Szóval este van, vizit. Többen pánikolnak a vénasszony éjszakai ámokfutásától, a lekötözését követelve, mások szarnak rá.
Hoztak viszont egy új csajt, aki még az orvosokat is megdöbbentette, sőt, a betegeket is. Rám is elég nyomasztóan hat. A szeme üveges, az arca kifejezéstelen, rezzenéstelen faarc. Csoszog ide-oda, nem tudni honnan jött, mi a kínja. A orvosok csak állnak fölötte. Semmire nem reagál Ritka megrázó látvány. Holnapra talán magához tér. Gyanítom, hogy a szeme láttára mészárolhatták le a családját, vagy valami efféle trauma érhette.
Új kapcsolatom alakult ki a "bújj-bújj zöld ág"-as cigányasszonnyal. Megkedvelt valamiért, különös gondja van rám, tukképpen nekem is szimpatikus. Érdekes összefüggéseket lát, amik nagyrésze nyilván faszság, mégis van benne valami nyugtalanító. Mintha tudna valamit. A cigányok egyébként is isten- és átokfélők, és mivel ősi tőről fakad a kultúrájuk, nem lehet figyelmen kívül hagyni őket. Persze próbálom magam tartani a materialista szemléletemhez, de tudom, hogy az sem ad választ mindenre. Már az alapjainál megbukik. Holnap előveszem a félbolond cigányasszonyt, hogy mit szól mindenféle átkokhoz, rontásokhoz, jóslatokhoz.
És most gyógyszerosztás, valami szar kaja, és jó aids-akát.
A cigányasszonyt ma inkább hanyagoltam. Mert mi van, ha teletömi a fejem valami szarsággal? Korábban lazán szartam az ilyesmire, most viszont, amikor agybajra kellene ír, kínjában az ember minden válaszra nyitott. Az istent persze továbbra is hanyagolom. Nincs, 'szt kész. Vagy ha van, akkor elég köcsög. A köcsögök meg bekaphatják. Mint én a rivót.
Mellesleg móka-kacagás volt a nap nagy része. Továbbra is a bolondokkal, természetesen. Részletekbe nem megyek, nincs hangulatom sztorizgatni. Ráadásul nem biztos, hogy mindenki vevő az efféle humorra. Még a végén bunkónak néznének...
A nap legnagyobb hatása a faarcú csajjal -Zsuzsi- való megismerkedés volt. A bolondok szerint ufó, vagy robot, mivel továbbra is fapofát vág, gépiesen mozog, és folyamatosan jegyzetel. Mint én, de engem költőnek hisznek, meg újságírónak, az pedig mégis magasabb besorolás.
Zsuzsival semmi gond nincs, azon túl, hogy szarrá lőtte magát, és még nem tért magához. Azt hiszem teljesen soha nem is fog, de így is jó agya van. Lassú, de okos. Néha alig bírom követni. Olyan mint valami sakkozó, aki lépésekkel jár előttem.
Napközben minden ok nélkül megtámadott, sőt, többeket is. A többiek persze rögtön kiközösítették. Illetve még jobban kerülik, mint korábban. Az ápolók-orvosok nem sokat szaroznak vele, teletömik mindenfélével, hogy kushadjon. Nemhogy megpróbálnának eldumálni vele. Ami persze nem egyszerű, ráadásul nekik csak meló. Amit sokszor szarul végeznek. Aki pedig emberekkel dolgozik, emberek életét kell helyretegye, de mégsem teszi szar alak. Szar, genny alak, csak a fizetés számít. Pedig ez hivatás lenne, kellene hogy legyen. Amikor nem csak a havi lóvén vigyorog a parasztja, hanem naponta ad neki pluszt, hogy segíthetett valakin. Jellemző a beleszarásra az általános mocsok, az osztály higénés állapota. A takarítók megjelennek ugyan, de hamar fel is szívódnak. Négy napja nem volt felmosás (kivétel a húgy, szar, vér, taccs), ágyneműcsere. Semmi. Vécépapírról, szappanról, ilyesmiről ne is álmodjunk.
"Jó ezeknek így is." Asszem ez lehet az elv.
Tehát Zsuzsi alapvetően jó arc, bírom, és ő is engem. Döcögősen, de jól eldumálunk. Folyamatosan tisztul az elméje.
Kár hogy értékes emberekkel - mint pl. Gyuri, Hajni, Zsuzsi - leginkább ilyen szar helyeken futok össze túlnyomórészt. Ráférne egy kis vérfrissítés a köznapi ismerőseim körére is. Akik nem is nagyon vannak...
Hajnalra-reggelre mindenkiből előjött az állat. Az utolsó előtti nap. Mennék már innen a faszba, kezdem unni a banánt.
Egy vén faszkalap delirált, elkapta az epcó. Rugdosódott, harapott, üvöltött mint a sakál. Az utolsókat rúgja, de meg nem döglene. Ritka egy köcsög lehetett egész életében, szintén valami exfejes.
A cigányasszonyból előjött a vére, éjjel ellopott egy nagycsomó szart, most azon megy a hajhúzás-anyázás. Természetesen neki áll feljebb.
-A gyerekeim életére esküszöm! - satöbbi...
Ráadásul mindenki cigivel lejmol, nem hagynak kussolni egy percre sem. Mások a földön húzzák a katéteres zsákjukat, a többiek bömböltetik a tévét, a full elszállt agyúaknak pedig hallucinációik vannak
Mindeközben térdig áll a szemét, melegvíz nincs, de még szarni sem lehet nyugodtan.
És kivételesen mindenki kurvamód idegesít. Lehet hogy a szar idő is közrejátszik. Egyébként mintha az utca zaja is erősebben szűrődne be, iszonyat gép- és embermoraj.
Persze minden hamarosan megoldódik: gyógyszerosztás.
Ennyit jegyzeteltem a kórházban, másnap elengedtek. Azóta történt egy-s más, azokról később.
Külön köszönet Évámnak a napi látogatásért, az aggódásáért, a szeretetéért, és hogy mindíg mellettem van. Ő ad nekem erőt az ilyen nehéz helyzetekben, nélüle már kiszálltam volna az egészből.
És köszönet illeti Farkas doktornőt a hihetetlen odafigyeléséért, gondoskodásáért. Jó doki.
